Dark Kiss 27. fejezet

Sziasztok!

Itt van az új fejezet. Mindenkinek kellemes olvasást hozzá! :)

27.    fejezet

Tyler tényleg nem jött a hét folyamán, aminek szörnyen örültem. Kétszer hívta Emilyt, és bár utána akart velem beszélni, én inkább letettem a telefont, mielőtt bármit mondhatott volna. Gondolom nem nagyon tetszett neki.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.

-       Nick? – kérdeztem megrökönyödve. Barna haja jól rendezve, világoskék szeme csillogott. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel, és a szeméhez jól illő nyakkendővel.

-       Hello Helena! – mosolygott rám, mintha a legnagyobb boldogságban váltunk volna el legutóbb egymástól. Nem bírtam magammal, azonnal megöleltem. Nem tudom letagadni, hihetetlenül hiányzott. Ő is magához ölelt, és nagyon jól esett a közelsége.

-       Hiányoztál Nick. – suttogtam a nyakába, ő pedig felsóhajtott

-       Nem kéne ezt mondanom, de…te is. – nagy nehezen sikerült elengednem, és beráncigáltam az ajtón

-       Tudod, nem kellett volna eljönnöd. Már annak is örültem volna ha csak felhívsz. – töltöttem két nagy pohár vért, és bevittem a nappaliba. Nick a kanapén ült, a nyakkendőjét, már levette, és a zakója se volt már rajta. Most épp az inge ujját hajtotta fel. Mintha itthon lenne. Letettem a poharakat az asztalra, és leültem mellé.

-       Tudom, de…muszáj volt jönnöm. – mosolygott fanyarul, és már épp megszólaltam volna, mikor közbe vágott – Tudom, hogy sajnálod, de azt is tudom, hogyha nem lett volna okod, nem hívtál volna.

-       Megértettem volna, ha nem jössz. – sóhajtottam, mire vállat vont

-       Nem mondom, hogy nem fáj, de sok mindent túl éltem már Helena. Nehéz, de megbirkózok vele. – megkönnyebbültem, hogy ilyen könnyedén ment a beszélgetés, és máris jobban éreztem magam – Emily hogy van?

-       Jól. Már alszik, de…remélem maradsz éjszakára, és holnap látjátok egymást. Hiányol.

-       Nem biztos, hogy itt maradok éjszakára…de holnap visszajöhetek majd. Nekem is hiányzik. – mosolygott, amit én viszonoztam, majd koccintottunk – Nos, mi a gáz? – a bal könyökén támaszkodott a kanapé karfáján, én pedig a térdeimet felhúzva bámultam a poharam

-       Sok minden van. Nem tudom, hol kezdjem.

-       Akkor kezdem én. – mondta halkan – Hol van Tyler?

-       A legnehezebb téma. – mosolyogtam szárazon – Megkérte a kezem. Ezért…én ezért hagytalak el. – a tekintete nem árult el semmit, aminek nem tudom, hogy örültem-e, vagy inkább nem. – De…miután visszajöttünk, ő azzal fogadott, hogy Vivien terhes, és nem fogja elhagyni őt miattam. – Nick füttyentett

-       Gyönyörű. Akkor most ti…- megráztam a fejem

-       Nincs semmi. Próbálom elfelejteni, amiben ő egyáltalán nem segít, és közben kínoz a gondolat, hogy Emily miatt soha nem fogunk tudni végleg elválni. Ne érts félre, imádom a lányom, és tudom, hogy Tyler is szereti, de ez így…nagyon nehéz.

-       Tyleré a gyerek? – elhúztam a szám

-       Nem.

-       Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét

-       Nagyon sokat veszekedtem emiatt Tylerrel. Próbáltam meggyőzni, hogy csak magához akarja láncolni, de nem hisz nekem. Azt hiszi, csak azért mondom ezeket, mert utálom Vivient. Ami valljuk be igaz, de ennyire azért még én sem vagyok szemét.

-       Nem válaszoltál a kérdésre…honnan tudod? – ittam még egy korty vért

-       Mit szólnál ha azt mondanám, hogy az apuka pár napja felhívott, és találkoztam vele? – elmosolyodott

-       Akkor azt mondanám, hogy arról beszéltetek, hogy az igazi apuka akarja a gyerekét, és abban reménykedik, hogy te ebben segítesz neki. – felemeltem a poharam

-       Pontosan. Addig ameddig nem születik meg a gyerek békén hagyja szerintem, de utána magának fogja követelni, ami érthető. Viszont…ha Tyler még akkor sem fog hinni neki…lehet saját magát sodorja bajba. – Nick pár másodpercig csendben maradt, majd megkérdezte

-       Ki az apa?

-       Tudod, ez igazán vicces. Legalábbis szerintem. Utál engem, utálja a bátyámat, és mégis tőlem kér segítséget. – ördögien elmosolyodtam – Vincent. – elkerekedett a szeme

-       Az a Vincent? Wáo. Ez…durva. Elmondod Tylernek? – sóhajtottam

-       Na látod ez a legnagyobb kérdés. Hinne nekem? Nem hiszem. Vivien ivott belőle, és azt hiszi hazudok. Vincent nem akar rosszat Tylernek, de egy idő után be fog sétálni a képbe. Szóval…mit csináljak? – kérdeztem komolyan, ő pedig engem vizslatott

-       Mond el neki. Ha nem hiszi el, hát nem hiszi el, de te legalább megmondtad neki. A többi már legyen az ő baja. – vont vállat

-       Lehet igazad van. De…menjünk inkább tovább Tylerről. Átvert, egy szemét, felejtenem kell. Öm…köszönöm, hogy megkerested a fiú szüleit. – mondtam halkan – Pár napja felkerestem őket, és…sikerült elengednem a dolgot azt hiszem. Egészen soha nem fog menni, de már sokkal jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem. – szorítottam meg a kezét, majd gyorsan el is engedtem

-       Örülök, hogy segíthettem. Van még valami? – elmosolyodtam

-       Egy ideje gondolkozok valamin…visszamennék Londonba. – furcsa tekintettel nézett rám

-       Hogy-hogy?

-       Mindenkim ott van. Itt csak a magány van nekem, és azt akarom, hogy Emily iskolába, meg óvodába járjon.

-       Hova Helena? Három lehetősége is van. Emberi élet, vámpír, vagy vérfarkas. Melyiket szántad neki?

-       Egyenlőre az emberi létet hanyagoljuk. Volt már a napon, és tudom, hogy bírja, de…azért mégsem ember. A vámpírok…kiközösítenék, tehát ez sem lehet.

-       Vérfarkasokhoz akarod küldeni? Ennél azért az emberi óvoda jobb lenne.

-       Tudom, hogy veszélyesek, de Tyler az apja ő eltudná intézni ezeket, és beszéltem Ericcel tegnap ő azt mondta megoldható, hogy a többi farkas gyerekkel együtt legyen. Rájuk mégiscsak jobban hasonlít biológiailag mint a vámpírokra. – Nick sóhajtott

-       Szerintem ezt beszéld meg Emilyvel is, no meg Tylerrel. Nem fog neki örülni, hogy megint költöztök szerintem. – vállat vontam

-       Nem érdekel. El kell fogadnia. – Nick elvigyorodott

-       Rendben. Én veled vagyok, és segítek amiben csak akarod. – most ő fogta meg a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk fellángolt valami. Ezt ő is észrevette, mert felállt, és a zakójával, meg a nyakkendővel együtt kifelé indult. – Holnap jövök, hogy Emilyvel találkozzak. A többit majd később megbeszéljük. – én is felálltam, és elfogott a rossz érzés, mikor láttam kifelé menni. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy maradjon, és beszélgessünk? Vagy csak hagyjam elmenni? Az istenit Helena, ne legyél már hülye!
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.

-       Nick! – lassan megfordult – Tudsz úgy viszonyulni hozzám, mint egy baráthoz, vagy ez már…lehetetlen? – fanyarul elmosolyodott

-       Tudod Helena, nagyon sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem…ha bár nem lehetsz az enyém nem akarlak teljesen elveszíteni, se téged, se Emilyt. És most már látom…te se akarsz engem elveszíteni. – lassan felé sétáltam, és pár centire megálltam előtte

-       És…ha lefeküdnék veled? Arra hogy reagálnál? – farkasszemet néztünk, és azt hittem már nem is fog semmit mondani

-       Azért feküdnél le velem, hogy vigasztalódj, vagy azért, mert akarod? – kérdezte halkan, és a keze a derekam köré fonódott

-       Tudni akarom, milyen veled, de akkor nem ha ezzel elérem, hogy te rosszul érezd magad, és még reménykedj.

-       Már rég nem reménykedek Helena. Tisztában vagyok a dolgokkal. – egyre közelebb hajolt az ajkamhoz

-       Biztos? – kérdeztem suttogva
-       Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.